3. fejezet

Minden rosszat követ valami jó, de vajon olyan, mint várjuk? Vagy valami teljesen más, amire aztán végképp nem számítunk? Vagy talán esély sincs a jóra…?   

Egy hétvégém volt, hogy helyrejöjjek, vagy legalábbis megpróbáljam. Ma reggel mégis alig tudok kikászálódni az ágyból, minden mozdulat fáj, hiába töltöttem két napot ágyban. A suliba beérve mindenkinek első dolga megkérdezni, hogyan szereztem az arcomra azokat a vörös csíkokat és miért sántítok. Mindenkinek, kivéve a tanárokat, akiken látszik, hogy pontosan tudják mi történt, és mintha elégedettséget véltem volna felfedezni a szemükben. Hogy tőlük mit kapok, azt még nem tudom, de a legtöbbjük mindenféle célzást tesz arra, hogy jobban járok, ha odafigyelek arra, mit teszek és mit mondok. Fenyegetés? Burkolt célzás? Á, dehogy.  

Az egyik szünetben Narahiko jön oda hozzám, és közli, hogy Mirandával volt órája, most már van suliban, megkereshetem, és beszélhetek vele. Nem vagyok biztos benne, hogy ilyen állapotban egyáltalán szóba áll velem, de minden mindegy alapon kimegyek az udvarra, és a törzshelye felé veszem az irányt. Fejben többször is lejátszom, hogy mit fogok mondani neki, hogy próbálom meggyőzni, ha nemet mond. Egy hirtelen széllökés felkap egy halom őszi falevelet, amit egy darabig körülöttem keringenek, majd egymás után megakadnak a hajamban. Próbálom kiszedni őket hosszabbra meghagyott barna tincseim közül, de ez nem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek hangzik.  

Megdermedek, mikor oldalról egy kéz nyúl felém, és kivesz egy falevelet a hajamból. Ahogy odafordulok, egy zafírkék szempárral találom szembe magam. Eltelik pár másodperc, mire eljut a tudatomig, hogy kivel állok szemben. Mézszőke haja természetes hullámokban omlik a vállára, bőre makulátlan, és fölényes mosollyal néz vissza rám. 

–Miranda –szalad ki a számon.

Erre szélesebben kezd el mosolyogni, megvillantva hófehér fogait.

–Visszajövök a nyaralásból, és mindenki rólad beszél –mondja közömbös hangon, miközben lassú mozdulatokkal egy másik falevelet szed ki a hajamból. –Hogy milyen balhéba keveredtél… –Még egy levél. –Hogy kivel verekedhettél… –Még egy. –És miért… –Egy újabb levél. Fogva tart a tekintete, ezért nem is igazán érdekel, hogy vajon hány levél maradhatott még a hajamban. –Meg arról, hogy kerestél. –Egy pillanatra megáll a keze, de nem húzza vissza rögtön, hanem előtte még beletúr a hajamba. –Miért kerestél engem, Mark?  

–Én… –kezdem, majd lesütöm a szemem, és a tornacipőm orrát kezdem el tanulmányozni. Eléggé kopott már. Talán kéne vennem egy újat.

–Hahó –csettint Miranda az orrom előtt kissé már türelmetlenül.

–Bocsi, csak ööö… –Nem találom a megfelelő szavakat. Sőt, igazából az se jut eszembe, hogy miért is kerestem. Még mindig le vagyok sokkolva a közelségétől, ahogy érzem a leheletét az arcomon, előbb még a kezét a hajamban… Másfél éve nem voltam ilyen közel egy lányhoz sem. Meglep, hogy mennyire jó érzés. Nekem, nekem csak Mel számít…

–Fogsz beszélni, vagy vissza jöjjek holnap? –kérdezi Miranda gúnyosan, majd elkomolyodik, és megragadja a vállam. –Hé, jól vagy? Miért remegsz? Mark? Mark!

A gyengélkedőn ébredek. Az első dolog, amit meglátok a fehér függöny, ami elválasztja az ágyamat a szoba többi részétől. A fejem hasogat, és egy darabig levegő után kell kapkodnom. Nem emlékszem, mi történt velem, miért kerültem ide. Az utolsó emlékem, hogy Miranda a nevemen szólít, majd képszakadás. Megpróbálok felállni, de a hirtelen mozdulattól megszédülök, ezért meg kell kapaszkodnom. Tudtomon kívül a függönyt ragadom meg, ami le is szakad, én pedig azzal a lendülettel elterülök a földön.

Egy fiatal ápolónő szalad oda hozzám, és segít talpra állni.

–Mégis mit művelsz? –kérdezi, miközben visszafektet az ágyra.

–Mi történt? –nyögöm ki. Hangom alig hangosabb a suttogásnál.

Szomorúan rázza meg a fejét.   

–Nem tudom. A lány elmondásából arra következtetek, hogy pánikrohamod volt, de nem értem, miért ájultál el. Viszont jól beverted a fejed. Lehet, hogy agyrázkódásod van, szóval ne nagyon ugrálj, amíg ide nem ér az orvos.

Elvégez pár általános vizsgálatot, vérnyomás, pulzus, ilyesmi, de szemügyre veszi a sérüléseimet is. Szánakozást látok az arcán, és értetlenséget.

–Ezeket hogy szerezted? Még frissnek tűnnek.

–Anyám.

Nem mondok többet, de látom rajta, hogy ennyiből is megérti. Átmegy a szobán egy nagy szekrényhez, majd egy tégellyel tér vissza, amiből valami fehér krémet ken az arcomra. A sebek mintha kevésbé égetnének.

–Segít, hogy gyorsabban begyógyuljanak, és ne maradjon utánuk heg –magyarázza.

–Köszönöm.

Egy mosollyal felel, majd otthagy, hogy visszatérjen az asztalához, amin hatalmas kupac papír hever. Hallom a toll sercegését, miközben a plafont bámulom. Nem merek arra gondolni, hogy mi történt az udvaron, sem arra, hogy miért kerültem ide. Majd jön az orvos, és megmondja. Nem volt még hasonló élményem, szerintem mióta itt vagyok, még sose voltam beteg. Épp ezért nem is értem, hogy miért kell várni a dokira, miért csak egy ápolónő van itt. Azt hittem, egy magániskolában, ahol a szülők rengeteget fizetnek a gyerekük neveléséért, legalább egy nyolctagú orvos-csapat áll vigyázban a nap minden percében, nehogy komoly bajuk legyen a diákoknak, erre semmi. Itt fekszek már legalább tíz perce, ha nem számítjuk az eszméletlenül töltött időt, és még senki nem járt erre, hogy megnézze, mi van velem. Ez legalább egy kis bizakodásra ad okot, hogy valószínűleg nem értesítették anyámat. Még az hiányozna, hogy ő jöjjön ide… megint. Vajon ezúttal mit kapnék? Bár nem a saját hibámból kerültem ide, de mennyi az esélye, hogy foglalkozna ezzel? Csak az jutna el a tudatáig, hogy el kellett jönnie a munkahelyéről miattam, és mennyi gondot okozok neki.

Végre nyílik az ajtó. Egy negyven év körüli férfi jön be, nálam alig magasabb. Biccent a nővérnek, majd a sarokban álló fogasra akasztja a kabátját, ezzel egy időben pedig levesz onnan egy fehér köpenyt. Előpakol a táskájából, azután pedig odalép az ágyamhoz. Mielőtt megszólítana, a lapot tanulmányozza, amit még az ápolónő hagyott itt.

–Szóval… –kezdi még mindig a papírt bámulva. –Pánikrohamod volt, ha jól látom? Aztán elájultál, és most itt vagy… agyrázkódás gyanújával, igaz?

–Nem tudom, mondja meg maga –felelem nem túl kedvesen. Ha ez van a papíron, akkor biztos így van. Talán ha megvizsgálna, nem pedig kérdezgetne, akkor ő meg tudná mondani, hogy mi a helyzet velem.

Az orvos ideges felhorkan, de nem szól egy szót se. Elkezdi a vizsgálatot: lámpával belevilágít a szemembe, ami nem esik túl jól, de tudom, hogy szükséges. Közben a nővér is közelebb jön, megkérdezi a dokit, hogy miben segítsen, idehozzon-e valamit. Az csak nemet int a kezével.

–Állj fel! –szól nekem.

Összeszedem minden erőmet, és lassan felülök. Kicsit még szédülök, de nem vészes, így lerakom a lábaimat a földre. Imbolygok egy kicsit, ahogy felállok, de sikerül talpon maradnom. Tennem kell pár lépést, majd az orvos közli, hogy semmi bajom, és menjek órára.

–Ha semmi bajom, aki miért kerültem ide? –szegezem neki a kérdést.

–Azt nem tudom, de most már nincs semmi bajod, úgyhogy nem is fontos –megvonja a vállát, majd elkezdi összepakolnia cuccát. Köszönés nélkül megy el, de nem is vártam tőle mást. Ő aztán biztosan nem fogja megkapni az Év Orvosa címet…

–Hány óra van? –kérdezem az ápolónőt.

–Tíz perccel múlt dél. Szeretnél a délutáni testnevelésre felmentést?

–Igen, köszönöm.

–Tessék. Aztán vigyázz magadra –mosolyog rám, mikor átnyújtja a lapot.

Jobban érzem magam a tudattól, hogy itt is léteznek azért kedves emberek, kedves felnőttek, akikre lehet számítani. Nem az a fontos, hány éves vagy, mert néha mindenkinek szüksége van a tudatra, hogy valaki törődik vele, hogy nincs egyedül.