2. fejezet

Régen olyan jó volt minden. Egy cseppnyi tökéletesség, ami elviselhetővé tette az életemet. De most megint nincs semmi, csak gond hátán gond. 

Ahogy az igazgató irodájában ülök, elfog egy érzés… dejá vu. Az angolul folyó beszélgetésből mindent értek, és pár pillanat múlva beugrik, hogy mikor hallottam szinte pontosan ugyanezeket a szavakat. Két éve. Csak akkor nem anya, hanem apa ült mellettem, és nem Japánban, hanem otthon voltam. Plusz akkor volt még egy nagy előnyöm: elmondhattam, hogy azért verekedtem, mert egy lányt védtem, de most? Semmit se tudok felhozni a mentségemre. Csak hallgatom, hogy az igazgató mondja, és mondja, és mondja. A folyamatos lógást, a „rossz társaságot”, hogy milyen agresszív vagyok. És anya hisz neki. Úgy néz rám, hogy biztosan tudom, ebből még nagy bajom lesz. Szeretném a képükbe vágni, hogy nem csináltam semmi rosszat, és főleg nem vagyok erőszakos, csupán elegem lett abból, hogy olyat kérnek számon tőlünk, amit még nem tanultunk, de nem merek megszólalni. Ha a japántanárom ijesztő, akkor az igazgatóra nem létezik kifejezés. Szobájában katonás rend van, a sarokban pálcák sorakoznak (félő, hogy engem is egy olyannal tervez megnevelni), és éppen azt ecseteli anyámnak, hogy ő már sok nehéz esettel találkozott, ha szabad kezet kap, akkor belőlem is minta-diákot farag. Most, hogy van lehetőségem jobban megnézni magamnak, olyan 50 évesnek saccolnám, amire csak az őszülő hajából tudok következtetni, mert az arcán nyoma sincs ráncoknak. Mondjuk nem is tudom mitől lehetne ráncos, mikor sose látni rajta semmilyen reakciót: se egy mosoly, se egy grimasz, se egy felhúzott szemöldök. Semmi. Csak az a komor, egykedvű kifejezés. Ellenben anyám szájának a széle már egy ideje rángatózik, így tudom, hogy már várja, mikor léphetünk ki az irodából, és kezdhet el velem üvöltözni. 

–Köszönöm asszonyom, hogy be tudott fáradni –áll fel az igazgató 

–Én köszönöm, hogy kiemelt figyelmet fordít a fiamra –rázza meg anyám a felé nyújtott kezet, majd futólag rám pillant, mielőtt elköszönnénk, és kilépnénk a folyosóra. 

Minden olyan csendes. Egyedül anyám kopogó magassarkúját hallani, ahogy sietős léptekkel halad az ajtó felé. Kicsit lemaradva követem, a kosztümjének hátát bámulom. Nem akarok kilépni az épületből, mondhatni félek. Nem a kiabálástól, hanem attól, ami majd otthon, a lakás falai között fog történni. De könnyebb lesz-e akkor, ha húzom az időt? Délután még nem aggódtam a lógás miatt se, aztán kiderült, hogy ezzel csak annyit értem el, hogy anyámat még a kikérdezésem előtt értesítették. Azt hiszem akkor estem úgy igazán pánikba, mikor a tanárok rajtunk ütöttek ott a bokrok mögött, és engem nem a bandával együtt kísértek vissza az épületbe. Azóta minden egyre rosszabb. Most már alig tudok tisztán gondolkozni, a fülemben dobog a szívem, kezdődő pánikrohamhoz hasonló tüneteket produkálok. Igen, néha kicsit nagy a szám, de nem anyámmal szemben. Bármit, csak ne kelljen vele kettesben maradnom. Az ajtón kilépve csak egyvalami tart vissza attól, hogy elrohanjak: ha megteszem, a szökésterv ugrott, és lehet, hogy örökre itt ragadok.  

Engedelmesen szállok be a fekete Hondába, amit anyám sofőrje vezet. Igazából fogalmam sincs, hogy milyen cégnél dolgozik, hogy jár neki saját sofőr, de nem is szeretném tudni. Ugyanúgy a fizetéséről se kérdezem soha, viszont tisztában vagyok vele, hogy nem lehet kevés, mert az átlaggal ellentétben mi a toronyháznak nemcsak egy kis szobáját, hanem egy teljes emeletét birtokoljuk. Ahogy a ház felé tartunk a délutáni csúcsforgalomban, még az is eszembe jut, hogy anyám tarthat-e otthon pénzt, és hogy nem kellene-e ellopnom belőle valamennyit az utazáshoz. Azért mondjuk biztosan élve megnyúzna, de mire észrevenné, addigra én már messze fogok járni.  

Anyám idegesen dobol a kocsi ablakán, amiből tudom, hogy nem fogja megvárni, amíg kikeveredünk a dugóból. Percek kérdése, hogy elkezdjen kiabálni. 

–Nem hiszem el, ezt nem hiszem el. Ilyen nincs! –morogta mellőlem.  

Tévedtem, még annyi időre se volt szükség, hogy elveszítse a türelmét.  

–Mégis mit képzelsz magadról?! Gondolod, hogy azért írattalak be egy ilyen iskolába, hogy lógjál? Meg dühöngj az órákon? Ezt mégis hol tanultad? Ez is apád hibája! Hagyott így elkanászodni! –kiabálja egyre nagyobb hangerővel. A sofőr egyszer pillant hátra a tükörben, de az arca kifejezéstelen marad. –Ráadásul bűnözőkkel barátkozol?! Miért kellett pont őket megtalálnod? Miért nem inkább a tanulásra koncentrálsz?! Tavaly még nem volt veled ennyi gond! –mondja, miközben a kezeivel hadonászik. Próbálom összehúzni magam arra az esetre, ha meg találna ütni, de nem úgy tűnik, mintha erre készülne itt, ahol van szemtanú. –De ne legyél úgy oda magadtól, ne bizony! Majd az igazgató tesz róla, hogy ezentúl megkapd, amit kell! A tanáraidnak szól, és majd közös erővel visszaterelnek a normális útra. Nehogy azt hidd, hogy így viselkedhetsz!  

Folytatja tovább, én viszont arra figyelek fel, hogy már csak pár utca választ el minket a háztól, és a gondolataim elkalandoznak. Mennyire nem normális dolog, hogy itt vagyok majdnem tizennyolc évesen, és félek az anyámtól. Emlékszek rá, mikor Mel elmesélte, hogy Matt-et veri az apja, és a miatt került kórházba, de az egy más dolog. Egy apa azért erősebb, meg minden, de egy anya… Általában nem félelmetes, legalábbis nem annyira, hogy egy fiú beletörődjön a verésbe, viszont az esetemben eszembe se jutna elmenekülni vagy visszaütni, mert akkor még többet kapnék, még rosszabb lenne minden. És nem túlzok, ha azt állítom, hogy anyám tudna szólni másoknak is, hogy lássák el a bajom. Hisz nem jelent semmit az az apró tény, hogy a fia vagyok. Ha valaki nem teszi azt, amit mond, akkor vége.

Megérkezünk. Anya egy pillanatra abbahagyja a rikácsolást, hogy köszönetet mondjon a sofőrnek, majd szó szerint kirángat a kocsiból. Az emeletünkig viszonylag kulturált hangnemben magyaráz, hogy ne bámuljanak meg minket, de amint becsukja mögöttünk a bejárati ajtót, első dolga felpofozni. Egy pillanatra elvesztem az egyensúlyomat, amit kihasznál, és nekilök a falnak. A következő pofonoknál már hosszú műkörmét is az arcomba vájja, aminek következtében érzem, hogy kiserken a vérem, majd pár pillanat múlva látom, ahogy a vörös csepp lehull a fehér szőnyegre. Bár nem figyelek oda, hogy pontosan mit is vág a fejemhez, azt tudom, hogy most éppen azért üt, mert koszt csináltam. Nemsokára előkerül az öve is, amin hatalmas fém csat van, és azzal kezdi el verni a hátamat, az oldalamat, mindenemet, amit ér. Már nem érzek fájdalmat. Először még fájt, ellenkeztem, de annál többet kaptam. Idővel aztán rájöttem, hogy semmit se tudok jól csinálni, és úgyis meg leszek verve, szóval azóta próbálom csendben elviselni. A tehetetlenség bánt a legjobban.  

A kapucsengő ment meg. Biztosan a sofőr az, hazahozta az ikreket. Amíg anyám beengedi őket, én bevánszorgok a szobámba. Bár az ajtót nem tudom magamra zárni, de most az is elég, ha egyedül lehetek. Óvatosan lefekszek az ágyamra, és a plafont bámulom. Hatalmas szükségem lenne most valamire, ami eltereli a figyelmemet a sajgó testrészeimről, de sajnos a szobámban nincs semmi, csak a tankönyveim, néhány manga és a rajzcuccom, mert technikai eszközök hiányában újra elkezdtem rajzolni. Ezek közül most egyik sem jöhet szóba, zenére lenne szükségem. Valami hangosra, ami úgy dübörög, hogy majd’ beszakad a dobhártyám.  

Sajnos ma estére nekem csak a csend és a fájdalom jut.