Japánban élni talán hatalmas élmény,
de csak akkor, ha a körülmények is megfelelőek. Én személy szerint egyáltalán
nem élveztem az ott eltöltött időt, mert hiányzott a boldog családi környezet:
anyám konkrétan fogva tartott. Elvette a telefonomat és a laptopomat, de nem
kaptam helyettük újat. Sőt: az iskolai gépeken se használhattam az internetet.
Mert azt az egyet engedte, hogy iskolába járjak. Egy szigorú intézetbe, ahová
semmilyen technikai eszközt nem lehetett bevinni, fiúk-lányok ugyanazt az
egyenruhát viselték és a tanárok pálcával jártak. Ez utóbbira azért volt
szükség, mert a nap vége felé már lankadt a diákok figyelme, és ez egy olyan
hely volt, ahol nem tűrték a lazsálást. Azt, hogy egész nap az iskolában voltunk szó szerint kell érteni: délelőtt
voltak az elméleti órák, délután mindenféle sport, technika és egyéb gyakorlati
tárgyak, és azután következett csak a – jobb szó híján – tanulószoba. A szülők
estére egy hullafáradt, épp ezért csendes és engedelmes gyereket kaptak vissza.
Ez mindenkinek megfelelt így, kivéve a diákokat. Legfőképp engem akasztott ki
ez a rendszer. Belecsöppentem egy teljesen más világba, nem beszéltem a nyelvet
(bár a tanítás angolul folyt), nem ismertem senkit és nem érintkezhettem a
külvilággal. Csak az iskolában volt esélyem beszélgetni, mert a tanítás végén
anyám munkahelyéről egy sofőr jött értem és egyenesen hazavitt, ahonnan ki se
léphettem. Hogy erre miért volt szükség? Mert anyám pontosan tudta, hogy az
első adandó alkalommal megszöknék. Az óvintézkedései hasznosnak bizonyultak,
mert az első évemben tényleg nem volt semmi esélyem a szökésre. Aztán jött a
nyári szünet, mikor végre megszabadulhattam a láncaimtól, senki és semmi nem
tarthatott vissza attól, hogy a város (aminek egyébként ki se tudtam ejteni a
nevét) utcáit járjam. Első utam természetesen egy internet-kávézóba vezetett,
és máig nem tudom, hogy volt-e rajtam nyomkövető, vagy csupán a véletlen műve,
de még be se jelentkeztem Facebookra, mikor anyám megjelent. Nem mondott
semmit, csak kikapcsolta a gépet, és kirángatott onnan. A meglehetősen nyugodt
vérmérsékletű japánok tátott szájjal bámultak minket, de senkinek se jutott
eszébe segíteni. Verést kaptam és szobafogságot. Voltam időm átgondolni a
dolgokat, és taktikát váltottam. Eleget beszélgettem az osztálytársakkal ahhoz,
hogy tudjam, hol töltik a szabadidejüket. Bár még sose jártam a város utcáin,
nem ismertem a közlekedést, de próbálkoztam. Napról-napra egyre több részletet
fedeztem fel, míg végül másfél hét elteltével már biztos voltam benne, hogy
merre induljak, ha meg akartam találni a csapat törzshelyét. Ez a bizonyos
csapat 7 fiúból állt, ők voltak az iskola legmenőbb (és leggazdagabb) diákjai,
mindenki félt tőlük, beleértve a tanárokat is. Nekem szerencsém volt, idegen
létemre a vezetőjük szimpatikusnak talált, így nem bántottak. Nem nevezném őket
a barátaimnak, de bármibe fogadtam volna, hogy segítenek, ha kérem. És tényleg
segítettek.
Ahogy sejtettem, ott voltak a klubban,
amit egy órás séta után találtam meg, kártyáztak, iszogattak és igyekeztek
elérhetetlennek tűnni. Féltem, hogy majd velem se fognak foglalkozni, de Aito,
egy cingár fiú, aki épp nem játszott, rögtön észrevett, amint beléptem, és már
intett is oda magukhoz.
–Mark! Hát téged is látni? –kiáltott
rám, mikor közelebb értem. –Szabadságra ment a börtönőröd?
–Ja –válaszoltam szűkszavúan, majd a
többiekhez fordultam. –Helló, srácok!
Többségük vidáman köszönt, és megjegyzéseket
tettek arra, hogy jó iskolán kívül látni, vezetőjük, Kazuki viszont oda se
pillantva biccentett egyet. Tőle még ez az apró reakció is soknak számít. Odahúztam
melléjük egy széket, és figyeltem a játékot. Tudtam, hogy nem lenne szerencsés
megzavarni őket, de abban is biztos voltam, hogy ha befejezték, készséggel
segítenek majd.
Ahogy végignéztem a fiúkon, az jutott
eszembe, vajon hogy is találtam egymásra. Mind annyira különbözőek, mégis olyan
összetartóak… milyen titkokat rejthet a múltjuk? Ott van Emori, a csapat
legkisebb tagja, aki Aito mellett még alacsonyabbnak látszik, aztán Izumi, egy
szemüveges fiú, aki jobban ért a gépekhez és az efféle kütyükhöz, mint bárki,
akit eddig ismertem. Velük szemben ült Narahiko, aki kopaszra borotvált fejével
kitűnik a tömegből, és Satoru, aki japán létére elég nagydarab, izmos, amit az
állandó sportolásnak köszönhet. Nem tudom, pontosan melyik harcművészetet űzi,
de úgy hallottam, hogy nemcsak a korosztályában, hanem a felnőttek között is
profinak számít. Takuro hiányzik közülük, egy bamba képű srác, aki meg se
szokott szólalni, de a pletykák szerint nem jó ötlet felidegesíteni.
És szándékosan hagytam a végére a
vezetőjüket. Kazuki, mint mindig, most is az asztalfőn foglalt helyet. Tekintélye van. Az apja amerikai ügyvéd,
így van benne valami különleges. Legalábbis ő mindig ezt mondja magáról. A
mandulavágású szemétől eltekintve hasonlít egy kicsit Leonra, és azt még én is
meg tudom állapítani, hogy jóképű. Népszerű, de nemcsak a lányok körében:
minden srác őt utánozza, és az egyébként durva tanárok is visszafogottabbak, ha
a közelben van.
Egyikükről se tudok többet, semmi
személyeset, és ők is csak annyit tudnak rólam, hogy anyám fogva tart. Se a
testvéreimről, se a régi életemről nem meséltem nekik. Megtanítottak rá, hogy
az információ nagy kincs, vigyázzak, kinek mit mondok el. Most viszont eljött
az idő, hogy megismerjék a történetemet, az elejétől a végéig mindent, lássuk,
tudnak-e segíteni.
– Nyertem –közölte Kazuki, majd
megmutatta a lapjait a többieknek is. Fel sem merült benne, hogy bárki másnak
jobb kombinációja lehet. Közömbös arccal söpörte be az aprót az asztalról (nagy
tételben nem játszhattak, mert akkor kizavarnák őket a klubból), azután felém
fordult. –Mark? Mit tehetünk érted? Gondolom nem véletlenül keveredtél ide.
Az asztalnál mindenki kíváncsian felém
fordult, amitől a bátorságom elszivárgott. Eszembe se volt többé, hogy
elmeséljek mindent. Helyette Kazuki szemébe néztem, és csak annyit mondtam:
–Segíts lelépni innen.
Plusz pont, mert egyikőjük se lepődött
meg. Legalábbis nem mutatták. Talán azért, mert mindennap fordulnak hozzájuk
ilyen kéréssel? Vagy annyira látszott rajtam, hogy elvágyok innen? A másodikra
tippelnék, de náluk sose lehet tudni.
Kazuki biccentett egyet, arra
bíztatva, hogy folytassam. Jól meg kellett gondolnom, hogy mennyit közöljek az
egész társasággal, de nem mertem megkérni Kazukit, hogy maradjunk kettesben.
Szinte már hallottam, ahogy mondja: Vagy
a banda előtt, vagy sehogy. Most türelmesen nézett rám, és biztos voltam
benne, hogy ez egy próba. Megbízok-e mindenkiben, tényleg kell-e a segítség.
–Vissza akarok menni Magyarországra –kezdtem,
miután vettem egy mély levegőt. –Ott vannak a barátaim, az igazi családom, nem,
nem az anyám, aki fogva tart. Hanem egy lány. Ő mindennél fontosabb számomra.
Miatta lett értelme az életemnek.
Mindent vagy semmit alapon, először
elmeséltem, milyen volt az életem a gimi előtt. A szüleim állandó harcait, majd
anya eltűnését, apa közönyét irántunk, a dajkákat, akik felneveltek, a
testvéreimet, akik elég későn születtek ahhoz, hogy kedveljék apát, és
hiányolják az anyjukat. Aztán a haverjaimat a fővárosban, akikkel a deszka és a
bmx hozott össze, majd a költözést, az azt övező veszekedéseimet apával. Majd
az új élet kezdeté: az iskolát, a tábort, az osztályomat, a szomszéd lányt…
Röviden felidéztem, milyen volt, mikor csak barátok voltunk, aztán ahogy
megtört a jég, és a boldog pillanatainkat. A pillanatokat, amik túl rövid ideig
tartottak, mert anyám megjelenése egy sötét felhőként lebegett felettem az
utolsó hetekben, féltem az elválástól, de nem tudtam tenni ellen. A búcsút…
kihagytam. Így is tudtam, hogy nyálasnak és romantikusnak találnak, nem akartam
ezt még tetőzni azzal, hogy a Sparks-regénybe illő jelentet is elmondom. Hadd
legyen az csak az enyém, amibe kapaszkodhatok, mint egy mentőkötélben. Mert Mel
ott van Siófokon, és vár vissza.
Várakozásteljesen pillantottam végig a
többieken, akik túl csendesen figyeltek, bár Izumi halkan szipogott egyet,
végül megállapodtam Kazukin. Ő fejét az asztalon támaszkodó jobb kezén
nyugtatta, és láthatóan elgondolkozott, csak egy perc elteltével viszonozta a
pillantásomat.
–Szép történet. Segítünk.
