Valami nincs
rendben velem, ez egészen biztos. Mióta Japánban élek, sokkal több időm jut
gondolkodásra, és megismertem annyira saját magamat, hogy tudjam, mi a helyzet.
Sivár, érzelmektől mentes világomba zárkózva élek, Mel emléke az egyetlen, ami
nem hagyja, hogy depresszióba zuhanjak. És most hirtelen annyi új hatás ért,
amiket egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, és valamiféle védekező
mechanizmusok vették át az uralmat a testem felett. Ezt érzem. Tudom, hogy így
van.
Fokozatosan
lelassul a légzésem, és kitisztul a látásom. Először csak a kezeket nézem a
vállamon, majd Jason arcára emelem a tekintetem. Őszinte aggódással a szemében
néz vissza rám, de nem szól semmit. Hagyja, hogy pár percig még mélyeket
lélegezzek a csípős reggeli levegőből, mielőtt elengedné a vállam. Akkor sem
szólal meg, mikor a fejemet rázva a gondolataimba mélyedek. Nem tudom
eldönteni, hogy képes leszek-e uralkodni magamon, ha újra találkozok
Mirandával. Nem szabadna hagynom, hogy megrémítsenek a saját érzéseim, de
elhatározni valamit mindig könnyebb, mint megvalósítani.
Közben
megszólal a csengő.
–Kösz, haver
–mosolygok Jasonre halványan. –Nem érzem túl jól magam, elkísérnél a
gyengélkedőre?
Mindketten
tudjuk, hogy a késést csak így úszhatjuk meg büntetlenül.
–Persze,
menjünk. Akarsz beszélni róla?
Eszembe jut
egy korábbi beszélgetésünk, mikor az állítólagos dührohamaimmal kapcsolatban
ajánlotta fel a segítségét. Lehet, hogy akkor még tagadásban éltem, és azért
nem álltam szóba vele, de most sem tervezek megnyílni előtte. Az életem így is
elég komplikált, nem kell, hogy őt is belerángassam. Szegény srác örüljön, hogy
normális, már amennyire ezen a helyen az maradhat az ember.
–Megszédültem
és elestem, te meg segítettél. Így történt, nem igaz? –nézek rá
jelentőségteljesen.
Lesüti a
szemét, és egy aprót bólint.
Az jut
eszembe, hogy vajon megrémült-e tőlem, amiért ilyen barátságtalanul viselkedek
vele. Fél-e tőlem is, ahogy fél a banda tagjaitól, vagy átlát az álcámon és
sajnál? Ahogy ránézek, barna szemeiből süt, hogy érettebb, mint amilyennek
kinéz, és tipikusan olyan embernek tűnik, aki megért másokat és segíteni
szeretne. Fogalmam sincs, miket láthatott eddig, de nekem nincs rá szükségem.
Túl késő, hogy barátokat szerezzek. Nemsokára úgyis magamra leszek utalva.
Az üres
folyosón visszhangzik a tanárok kiabálása. Eléggé ijesztő, ezért inkább azt
próbálom meg kitalálni, hogy mit is mondjak a nővérnek, hogy csak felmentést
adjon, ne pedig igazolást az egész napra. Nem úsznám meg élve, ha
hazaküldenének.
Jason kopog a
gyengélkedő ajtaján, majd benyit. Az ápolónőt kivéve senki sincs itt ilyen
korán, még az orvos se. Ahogy feláll az íróasztaltól, felismerem, ő volt az,
aki pár napja azt a kenőcsöt adta a verésnyomokra, és olyan kedves volt velem.
Már a látványa is megnyugtat.
–Jó reggelt,
fiúk! Miben segíthetek?
–Nem érzem
magam túl jól ma reggel –mondom, miközben próbálok minél nyomorultabbnak tűnni.
Nem szokásom szenvedős arckifejezést felölteni, és amennyire tudom, az orvosok
se nagyon veszik be, de ez a nővér ismer. Biztosan eszébe jut, hogy milyen
gondjaim voltak, és meg fog érteni.
–A
bejáratnál találtam rá, majdnem összeesett –szól közbe Jason.
–Eléggé…
megszédültem –nyögöm ki.
A nővér pislogás
nélkül mered rám. Mikor megszólal, tudom, hogy nyert ügyem van.
–Megint az
anyukád…?
Nem
válaszolok, csak a körmeimet piszkálgatom. Nem nézek fel, mert magamon érzem a
tekintetüket.
–Van rá
esély, hogy kihagyhassam a mai testnevelést?
–Persze –sóhajtja.
–Máris megírom a felmentést az igazolásokkal együtt. Van bármi más, amit
tehetek érted?
–Köszönöm –veszem
át a papírokat.
Ahogy ismét
a folyosón állunk elmerengek azon, hogy mennyire jól játszottam a szerepem. Nem
is annyira színészkedtem… inkább csak megmutattam azt a belső énemet, amit
eddig még senkinek. És nem vagyok büszke rá. Sokkal egyszerűbb volt, amíg ezt
magam elől is eltemettem. Hisz hogyan tudnám ezek után fenntartani az erős
kőszikla látszatát? Ha üvöltve világgá kiáltom, hogy ver anyám, az nem fog
segíteni! Nincs szükségem arra, hogy mások szánakozására!
Önkéntelenül
is ökölbe szorítottam a kezem, és a papírzörgésre eszmélek csak fel. Sikeresen
összegyűrtem az igazolást. Csessze meg, még ez is! Halkan szitkozódok, majd
eldobom a papírokat.
–Össze
vagyok zavarodva! –fakadok ki Jasonnek. –Az egész életem egy fenekestül
felfordult másfél évvel ezelőtt, és nem volt semmi bajom! Túléltem, érted?
Kitartottam! Erre fogalmam sincs, hogy most mi történik velem! Egyik
pillanatban még minden rendben, aztán valami totál fura dolgot művelek! Azt sem
tudom mit érzek vagy mit gondolok!
És elsírom
magam. Azóta nem sírtam, hogy el kellett válnom Meltől. Sem a magány, sem a
honvágy, sem a szenvedés nem tört meg, és most? Egy teljesen átlagos nap
kikészített.
–Hé, Mark,
hé. Figyelj, nem tudom, mi van veled, de én itt vagyok, hallod? Megpróbálhatok
segíteni, ha szeretnéd.
Mit látnak
bennem az emberek? Mi készteti őket arra, hogy segíteni akarjanak nekem,
miközben én nem tettem semmit értük, és valószínűleg soha nem is fogok?
Kazukinak megnyíltam, meséltem a múltamról, de tényleg meghatotta, ennyi lenne
az egész? A nővér sajnál az anyám miatt, ez egyértelmű, Mirandának meg bejövök.
Azt hiszem. De mi a helyzet Jasonnel, ennyire jó ember lenne? Látott párszor,
mikor a padlón voltam, és mi van akkor? Miért jutott eszébe, hogy odajön
hozzám, hisz nem is ismerjük egymást. Vagy csak nekem tűnik képtelenségnek
támogatni egy ismeretlent? Annyira nehéz néha, hogy a világ nem fekete-fehér. Hogy
bármennyire is akarjuk, bizonyos dolgokat nem érthetünk meg.
Megpróbálom
összeszedni magam. Letörlöm azt a pár eltévedt könnycseppet az arcomról,
felszedem a papírokat a földről, és csak ezután fordulok Jasonhöz.
–Sajnálom,
hogy mindezt rád zúdítottam. És köszönöm a támogatásod, sokat jelent. –Mielőtt
válaszolhatna, még gyorsan hozzáteszem: –Mennem kell matekra. Majd összefutunk.