4. fejezet

Vannak napok, mikor az ember egyszerűen csak ágyban akar maradni. Mégis felkel, mert muszáj, majd valamikor a nap folyamán rádöbben, hogy megérte. Hiszem, hogy a legapróbb, legváratlanabb dolog is sokat számít.

Reggel a szokásos szöveg, és anyám jól ismert „mindenbe belekötök” stílusa vár rám, mikor felkelek. Már a hangulatát is meg tudom állapítani az alapján, hogyan viselkedik velem: ha levegőnek néz, akkor jókedvű, ha kötözködik, akkor átlagos napja van, ha pedig megver, nos, akkor van rossz napja. Ilyen egyszerű a képlet. Pech, hogy én csak az első kettőt tudom kezelni. 

A tesóim sokkal szerencsésebb helyzetben vannak, mert őket szinte sose bántja, csak szavakkal. Talán mert még kicsik, talán mert ritkán tesznek bármi olyat, ami anyának nem tetszene. Annyira örülnek még mindig, hogy visszakapták, hogy imádják és próbálnak mindig a kedvében járni. Az lehet a baj, hogy én nem ezt teszem? Vagy más miatt tart könnyű célpontnak? Nem tudom, de reménykedek, hogy a fiúk terve működni fog, és rövid időn belül eltűnhetek. Egyikőjük se fog hiányozni, mert az én családom Mel. 

–Miért ferde a nyakkendőd? –érdeklődik „kedvesen” anyám. –És jól látom, hogy nem vasaltad ki a nadrágod? Ugye tudod, hogy így nem mehetsz iskolába? Mit fognak rólam gondolni, hogy így kiengedtelek a lakásból?

–Ha ennyire zavar, vasald ki te! –szeretném neki mondani, de persze nem merem, így inkább csak folytatom a reggelimet. Az előbb pillantottam rá az órára, és már csak egy percet kell kibírnom a sofőr érkezéséig. Akár fél lábon.

–Még az öcséd is szebben köti a nyakkendőt!

Üres szavak. Teszek rá magasról, hogy mit mond. Többé már nem érdekel semmi, egy hónap és vége. Egy hónap, és jobb lesz minden. Egy hónap… Megszólal a csengő.

Jöhet a szokásos rutin: tányér a mosogatógépbe, táska az ágyról, kabát és cipő a gardróbból, majd a kicsikkel együtt lemenni. A rekordom másfél perc, lemértem. Az iskolába, forgalomtól függően, legalább húsz perc az út, de mivel anyánk ilyenkor sose tart velünk, nyugodtan nézelődhetek. Sose az embereket, mert akaratlanul is azon kezdek el agyalni, hogy mennyivel boldogabb életük lehet, viszont a különböző hirdetéseket nem tudom megunni. Az egyik utcában például minden nap más plakátok vannak, aminek nincs túl sok értelme, de ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem.

Ami az iskola kapuján belépve vár, egy pillanatra megijeszt. Miranda. A falnál állva szigorúan nézi az érkezőket, majd engem meglátva elmosolyodik.

–Na, végre! –mondja, ahogy közelebb lépek. –Rád vártam.

–Öhm, itt vagyok –válaszolok zavartan. Még túlságosan élénken él bennem az emlék, hogy miféle érzéseket váltott ki belőlem tegnap a közelsége.

–Mi volt veled tegnap? Azt kell hogy mondjam, eléggé megijesztettél. Az is felmerült bennem, hogy drogos vagy, tekintve, hogy Kazukival barátkozol…

–Én… kerestelek, mert… segítséget szeretnék kérni –nyögöm ki nagy nehezen. Néha elfelejtek beszélni. Biztos mással is van ez így. Még véletlenül se azért, mert megbabonázott a kék szeme.

–Tehát üzleti ügy –vágja rá egy pillanattal később. –Ez az jelenti, hogy tartanunk kell egy komoly megbeszélést. Mit szólnál a ma délutánhoz?

–Nem…

–Akkor hétvégén? Bármi is az, nem intézhetjük itt, mert a tanárok mindent látnak és hallanak.

–Az a helyzet, hogy anyám nem enged el sehova –magyarázkodok. Örülnék neki, ha kettesben lehetnénk, hátha megjönne a bátorságom, és kerek egész mondatokban tudnám neki vázolni a helyzetet, de nem lehet.

Ahogy szőke haján megcsillan a reggeli napfény, késztetést érzek, hogy megsimítsam, de nem mozdulok. Én bámulom őt, ő bámul engem, és csak állunk, nem törődve a minket kerülgetőkkel. Mintha egy pillantással megoldhatnánk a problémát. Szinte látom, ahogy pörögnek a kerekek az agyában. Tudom, hogy a helyzetem bonyolult, de ennél többet nem szeretnék neki mondani. Nagy szükségem van a segítségére, és remélem, hogy ezzel nem fogok most mindent elrontani.

Nagyot sóhajt.

–Szerezz a tesi alól felmentést. Az udvaron találkozunk! –mondja, majd elsétál.

Nézek utána, csodálom szőke haját és karcsú alakját… Milyen határozott lány, micsoda erő jellem! Szégyenkezve veszem észre, hogy még a szám is tátva maradt. A tenyerembe temetem az arcom, és megpróbálok Melre gondolni. Én csak őt szeretem. Hogy is érezhetnék ugyanúgy más iránt? Nem felejtettem őt el. Hűséges vagyok hozzá. Nem érdekel Miranda csodás haja, igéző szeme és édes mosolya, amivel nem ajándékoz meg akárkit… Egyre szaporábban veszem a levegőt, közben mégis légszomjjal küzdök.

Hirtelen valaki megragadja a vállam, és durván megráz.

–Hé, haver, lélegezz rendesen, be-ki, be-ki, gyerünk, utánozz engem. Be-ki, be-ki, be-ki…