1. fejezet

Nem hiszem el, hogy ezt teszem. Miért, miért kellett ebbe belemennem? Egyáltalán hogy hihettem azt, hogy majd csak úgy, önzetlenül segítenek? Még a jóságos tündér-keresztanya se ingyen dolgozik, miért pont ők tennék?

A cél. Arra kell koncentrálnom, és minden rendben lesz. Menni fog ez. Csak a cél. Újra látni fogom Melt. Ez nevetségesen kis ár azért cserébe. Szóval gyerünk. Mély levegő, csapó egy, tessék.

Több mint két hónapja tart az iskola. Kazuki azt mondta, a terv megvan, bár nem árult el még semmit, csak annyit mondott, hogy legyen türelemmel, de azt ne várjam, hogy mindent elintéznek helyettem. Azért is állok most itt, az udvar hátsó részében, ahová egyébként sose merészkednék, és keresek egy lányt a szememmel. Azt mondták szükségünk lesz a segítségére. Talán egyszerűbb lenne, ha tudnám, mire kérjem meg, de most nincs időm ezen problémázni. A feladat, az feladat. El kell végezni, és kész.   

–Ayaka –ragadok meg egy lányt, akit hátulról csak a derékig érő fekete haja miatt ismerek meg. Ő gyanakodva néz rám, szerintem nem tudja hova tenni az arcomat, de nem hagyom megszólalni. –Nem láttad Mirandát? Itt van valamerre?  

–Nincs a héten. Elutaztak –mondja, majd kitépi a kezét a szorításomból, és visszafordul a beszélgetőpartnereihez.

Ezzel megvolnánk. Remélem Kazuki nem fogja azt hinni, hogy beijedtem, és csak kifogásokat gyártok. Egyébként hülye lennék nem megijedni Mirandától. Apja amerikai milliárdos, anyja szupermodell, ő maga pedig azt képzelni, hogy uralja az egész iskolát, legalábbis a lányokat, és bárkit képes lejáratni, aki nem szimpatikus neki. Hogy mi mást csinált még, azt bárki tudhatja, mert általában nyilvánosan alázza meg és készíti ki az embereket. Szerencsére eddig csak a messziről láttam, még nem futottam össze vele, talán mert egy évvel idősebb nálam, de így azt se tudhatom, hogy érdemes a próbálkoznom nála, vagy egyből meneküljek (mert én hiszek a szóbeszédnek vele kapcsolatban, elég ránézni).

Emori jön szembe velem, rögtön oda is intem magamhoz.

–Kazuki…

–Dolga van –szakít félbe Emori. –Gond van? Nem sikerült a dolog?

–Arról van szó, hogy… Megmondanád neki, hogy Miranda egy darabig nem jön suliba?

–Mi vagyok én, futár? –háborodik fel az alacsony fiú. Egész félelmetes. – Majd te megmondod neki. Ötödik szünet, a nagy fánál a pálya mögött. Kibírod addig? –kérdezi gúnyosan.

Mire válaszra nyitom a számat, már ott is hagyott. Olyan nehéz itt bárkivel is rendesen beszélni, mindenki rohan, vagy más dolga van. Ezt még nem sikerült megszoknom. Meg amúgy se nagyon mernek hozzám szólni az emberek, mert párszor láttak a bandával. Úgyhogy itt vagyok egyedül, és annyit se tudok, hogy meddig kell még kibírnom itt.

Amikor a csengő (inkább kolomp) megszólal, én már rég a teremben ülök, egy rakás diákkal együtt, akiket szinte alig ismerek. Más-más osztályokból jöttünk, különböző korúak vagyunk, annyi a közös bennünk, hogy nem vagyunk japánok, és többségünk nem önszántából jár erre az órára. Ez itt egy japán nyelvóra idegeknek. A hátam közepére se kívánom, de mikor év elején kiderült, hogy lesz ilyen lehetőség, anyám rögtön felírta a nevemet. Biztos elhatározta, hogy itt élem le az életemet, és szükségem lesz rá. Én meg, közeledve a tizennyolchoz, elkezdhetem tervezni, hogyan is vágjam a képébe, hogy engem nem fog irányítani. Felmerült bennem, hogy egyszerűbb lenne várni nyárig, aztán végre nagykorúan szépen búcsút inteni neki, de őt ismerve egész szünetre bezárna a házba, hogy ezt elkerülje. Nem kockáztatok.

–Kovacs san! –csap oda a pálcájával az idős tanárunk. Szürke haj, szürke szem, név, amit közülünk szerintem senki sem jegyezett meg, heves természetű, és most épp hozzám beszél japánul. Tágra nyílt szememből rájöhet, hogy nem értek semmit, mert fejbe vág, majd lerak egy lapot elém, és megy tovább. Dolgozat, remek. 

Azt hiszi rólunk, hogy nyelvzsenik vagyunk, vagy mi? Két hónap alatt a lehetetlen minden jelet megtanulni, szerintem még Áronnak se sikerülne, ebben a dolgozatban meg csupa olyan „firkát” látok, amit ezelőtt még soha. Ideges vagyok. A tanár miatt, az óra miatt, a dolgozat miatt, legfőképp meg azért, mert itt kell lennem. Egy kis időre teljesen elborul az agyam, és mindenféle grafiti-szerű mintát rajzolok a dolgozatra, köztük jópár nemzetközileg elismert csúnya szóval, de mindez nem számít, mert a végén szétszaggatom a papírt, és a földre szórom. Dühöngök egy sort, és még a teremből is kirohanok. Most lett elegem mindenből. A többiek, a tanárral együtt tátott szájjal bámulják a vadállatias kirohanásomat, meg se próbálnak visszafogni.

Az épület és a kerítés közötti sikátorban töltöm az órát, majd a következőt is, mire kellőképp sikerül lenyugodnom. Újra tudok normálisan lélegezni, gondolkozni, és felállni a fal mellől. Tudom, hogy nem tölthetem ott az egész napot, ezért először átmegyek a fához, ahol majd a fiúkkal találkozok, és csak utána fogok szembenézni a tetteim következményeivel. Remélem eltiltanak.     

Már tart a szünet, és miközben átvágok az emberek között, valaki a nevemet kiáltja. Forgatom a fejemet egy darabig, hogy rájöjjek, ki szólt, majd meglátok egy elsős-forma sötétbőrű srácot közeledni felém, aki valahonnan nagyon ismerősnek tűnik.

–Mark! –lihegi, mikor odaér. Vesz pár szapora lélegzetet, majd rám néz. Észreveszi, hogy fogalmam sincs, ki ő, ezért gyorsan magyarázkodni kezd. –Tudod, Jason vagyok… együtt járunk japánra! –Dereng már, így egy aprót bólintok, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy mi dolga lehet velem. –Én csak… –kezdi, majd szinte azonnal el is hallgat, mert Aito és Narahiko mennek el közvetlenül mellettünk. Elgondolkodok azon, hogy utánuk sietek, de mégis inkább maradok, mert egyre kíváncsibb vagyok, hogy mit akarhat a srác tőlem.  –Szóval… csak az érdekelne, hogy… izé… mióta vannak dühkitöréseid?

Felnevetek. Milyen abszurd felvetés.

–Fogalmam sincs, miről beszélsz –válaszolom széles mosollyal az arcomon, ami még a nevetésből maradt. –Semmi gondom a dühkezeléssel, szerintem összekeversz valaki mással.

–Figyelj, nem piszkálni akarlak vele, vagy ilyesmi, mert tudod nekem is volt ilyen gondom régebben –hadarja. –Csak előbb az órán eszembe jutott, hogy talán szükséged lehet egy másik módszerre, amivel lenyugtatod magad, és hogy én szívesen…

–Kösz, de nincs nekem semmi bajom –szakítom félbe, most már kevésbé jókedvűen. Nem értem mit erősködik. Én teljesen jól vagyok, egyetlen bajom, hogy minden, amit szeretek több ezer kilométerrel arrébb van. Abban meg úgyse tud segíteni, úgyhogy akár le is szállhatna rólam. Ezt persze nem így mondom meg neki, csak szimplán elköszönök, és már megyek is tovább. Ilyen hülyeséget kitalálni. Vajon a más is elkezdett kombinálni? Istenem, pedig csak elegem lett abból, hogy a tanár igazságtalan. Mit kell ezt ennyire felfújni? 

Ahogy közeledek az udvar végében álló nagy fához –ami egyébként japáncseresznye, de most természetesen nincsenek rajta olyan színpompás virágok, csak néhány elszíneződött levél– látom, hogy a csapat már ott van. Vajon rám várnak, vagy amúgy is itt lettek volna?

–Hé, mi volt a gond? –kezdi Kazuki köszönés nélkül.

Nem vagyok benne biztos, hogy a feladatomra, a japánórára (csodálkoznék, ha nem tudna róla) vagy a késésem okára kíváncsi, ezért a számomra legfontosabbat mondom.

–Nem tudtam beszélni Mirandával. Meg…

–Mi az? –néz rám összevont szemöldökkel, mikor nem folytatom a mondatot. A többiek csendben figyelnek.  

–Hát, jó lenne tudni, hogy miért beszéljek vele –felelem szemlesütve. –Meg hogy mi az egész terv, tudod, elég sok közöm van hozzá.   Nem akarom feldühíteni őket, de valahogy a tudtukra kellett adnom, hogy túl kevés információval szolgáltak eddig, és jó lenne tudni, hogy egyáltalán van-e esély rá, hogy megszöktetnek innen, és mivel azt állítják, hogy igen, mondjuk elmondhatnák, hogyan tervezik. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy kérés lenne.

–Mark… Egyre jobban kedvellek –mosolyog rám Kazuki, ami mindenkit meglep a bandából. A fiú szinte sose mutatja ki az érzelmeit, talán csak a dühét, és nem számítottak rá, hogy pont én leszek az, aki miatt megváltozik. –Tetszik, hogy nem félsz tőlem, sőt, megbízol bennem, és kész lettél volna úgy odamenni Mirandához, hogy azt se tudod, mit akarsz kérni tőle. És igen, igazad van, ideje, hogy beavassunk a dolgokba.  

Eközben a diákok elkezdenek bemenni az épületbe, amiből egyenesen következik, hogy lassan kezdődik a következő óra, de ez a társaságunkból senkit se zavar, csak még hátrébb húzódunk, egész közel a kerítéshez, ahol a bokrok eltakarnak minket, így a tanárok már nem láthatnak meg az ablakból. Ezzel persze nem azt akarom sugallni, hogy ha nagyon akarnának, akkor nem találnának meg minket, mert tényleg kevés olyan hely van, ahová elrejtőzhetünk, de mivel csak egy út vezet kifelé, úgyse tudnánk kisurranni a felnőttek mellett, szóval nem ússzuk meg, csak önként fogunk odasétálni a büntetésünkért.

A fiúk nekidőlnek a kerítésnek, várva, hogy Kazuki beszélni kezdjen. Nem hiszem, hogy bele fognak szólni abba, amit a vezetőjük mond, de ez nem jelenti azt, hogy eszükbe jutna órára menni. Néha elgondolkodok rajta, hogy vajon mi mindent tudhatnak, hogy vakon engedelmeskednek neki, és meg se próbálnak ellenszegülni. Még az is megfordul a fejemben, hogy milyen érzés lehet parancsolni, mi lenne, ha nekem is lennének ilyen embereim, barátaim… Képes lennék vajon rá? Vagy én nem vezetőnek születtem?

 –Szóval –Kazuki hangja visszaránt a valóságba. –November elején lesz egy kötelező tanulmányi kirándulás, többnapos, amitől a börtönőröd se tud távol tartani. Ott leszel, csak a többiekkel ellentétben te nem térsz vissza. A szervezésnek ezt a részét teljes egészében ránk bízhatod, nem lesz vele gond. Amihez viszont Mirandára lesz szükségünk az az a lépés, hogy minél hamarabb eltűnj az országból. Egész pontosan: az apjának hajói vannak, és az egyik ilyenre kellene feljuttatni a téged, valami konyhásfiúnak vagy hasonlónak. Az már biztos, hogy aznap indul az egyik ilyen hajó, mikor a kikötőben leszünk, de engedély nélkül nem jutsz fel a fedélzetre.  
–És miből gondolod, hogy segíteni fog? –vágok közbe.    

Válasz helyett Kazuki sejtelmesen elmosolyodik.