3. fejezet

Minden rosszat követ valami jó, de vajon olyan, mint várjuk? Vagy valami teljesen más, amire aztán végképp nem számítunk? Vagy talán esély sincs a jóra…?   

Egy hétvégém volt, hogy helyrejöjjek, vagy legalábbis megpróbáljam. Ma reggel mégis alig tudok kikászálódni az ágyból, minden mozdulat fáj, hiába töltöttem két napot ágyban. A suliba beérve mindenkinek első dolga megkérdezni, hogyan szereztem az arcomra azokat a vörös csíkokat és miért sántítok. Mindenkinek, kivéve a tanárokat, akiken látszik, hogy pontosan tudják mi történt, és mintha elégedettséget véltem volna felfedezni a szemükben. Hogy tőlük mit kapok, azt még nem tudom, de a legtöbbjük mindenféle célzást tesz arra, hogy jobban járok, ha odafigyelek arra, mit teszek és mit mondok. Fenyegetés? Burkolt célzás? Á, dehogy.  

Az egyik szünetben Narahiko jön oda hozzám, és közli, hogy Mirandával volt órája, most már van suliban, megkereshetem, és beszélhetek vele. Nem vagyok biztos benne, hogy ilyen állapotban egyáltalán szóba áll velem, de minden mindegy alapon kimegyek az udvarra, és a törzshelye felé veszem az irányt. Fejben többször is lejátszom, hogy mit fogok mondani neki, hogy próbálom meggyőzni, ha nemet mond. Egy hirtelen széllökés felkap egy halom őszi falevelet, amit egy darabig körülöttem keringenek, majd egymás után megakadnak a hajamban. Próbálom kiszedni őket hosszabbra meghagyott barna tincseim közül, de ez nem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek hangzik.  

Megdermedek, mikor oldalról egy kéz nyúl felém, és kivesz egy falevelet a hajamból. Ahogy odafordulok, egy zafírkék szempárral találom szembe magam. Eltelik pár másodperc, mire eljut a tudatomig, hogy kivel állok szemben. Mézszőke haja természetes hullámokban omlik a vállára, bőre makulátlan, és fölényes mosollyal néz vissza rám. 

–Miranda –szalad ki a számon.

Erre szélesebben kezd el mosolyogni, megvillantva hófehér fogait.

–Visszajövök a nyaralásból, és mindenki rólad beszél –mondja közömbös hangon, miközben lassú mozdulatokkal egy másik falevelet szed ki a hajamból. –Hogy milyen balhéba keveredtél… –Még egy levél. –Hogy kivel verekedhettél… –Még egy. –És miért… –Egy újabb levél. Fogva tart a tekintete, ezért nem is igazán érdekel, hogy vajon hány levél maradhatott még a hajamban. –Meg arról, hogy kerestél. –Egy pillanatra megáll a keze, de nem húzza vissza rögtön, hanem előtte még beletúr a hajamba. –Miért kerestél engem, Mark?  

–Én… –kezdem, majd lesütöm a szemem, és a tornacipőm orrát kezdem el tanulmányozni. Eléggé kopott már. Talán kéne vennem egy újat.

–Hahó –csettint Miranda az orrom előtt kissé már türelmetlenül.

–Bocsi, csak ööö… –Nem találom a megfelelő szavakat. Sőt, igazából az se jut eszembe, hogy miért is kerestem. Még mindig le vagyok sokkolva a közelségétől, ahogy érzem a leheletét az arcomon, előbb még a kezét a hajamban… Másfél éve nem voltam ilyen közel egy lányhoz sem. Meglep, hogy mennyire jó érzés. Nekem, nekem csak Mel számít…

–Fogsz beszélni, vagy vissza jöjjek holnap? –kérdezi Miranda gúnyosan, majd elkomolyodik, és megragadja a vállam. –Hé, jól vagy? Miért remegsz? Mark? Mark!

A gyengélkedőn ébredek. Az első dolog, amit meglátok a fehér függöny, ami elválasztja az ágyamat a szoba többi részétől. A fejem hasogat, és egy darabig levegő után kell kapkodnom. Nem emlékszem, mi történt velem, miért kerültem ide. Az utolsó emlékem, hogy Miranda a nevemen szólít, majd képszakadás. Megpróbálok felállni, de a hirtelen mozdulattól megszédülök, ezért meg kell kapaszkodnom. Tudtomon kívül a függönyt ragadom meg, ami le is szakad, én pedig azzal a lendülettel elterülök a földön.

Egy fiatal ápolónő szalad oda hozzám, és segít talpra állni.

–Mégis mit művelsz? –kérdezi, miközben visszafektet az ágyra.

–Mi történt? –nyögöm ki. Hangom alig hangosabb a suttogásnál.

Szomorúan rázza meg a fejét.   

–Nem tudom. A lány elmondásából arra következtetek, hogy pánikrohamod volt, de nem értem, miért ájultál el. Viszont jól beverted a fejed. Lehet, hogy agyrázkódásod van, szóval ne nagyon ugrálj, amíg ide nem ér az orvos.

Elvégez pár általános vizsgálatot, vérnyomás, pulzus, ilyesmi, de szemügyre veszi a sérüléseimet is. Szánakozást látok az arcán, és értetlenséget.

–Ezeket hogy szerezted? Még frissnek tűnnek.

–Anyám.

Nem mondok többet, de látom rajta, hogy ennyiből is megérti. Átmegy a szobán egy nagy szekrényhez, majd egy tégellyel tér vissza, amiből valami fehér krémet ken az arcomra. A sebek mintha kevésbé égetnének.

–Segít, hogy gyorsabban begyógyuljanak, és ne maradjon utánuk heg –magyarázza.

–Köszönöm.

Egy mosollyal felel, majd otthagy, hogy visszatérjen az asztalához, amin hatalmas kupac papír hever. Hallom a toll sercegését, miközben a plafont bámulom. Nem merek arra gondolni, hogy mi történt az udvaron, sem arra, hogy miért kerültem ide. Majd jön az orvos, és megmondja. Nem volt még hasonló élményem, szerintem mióta itt vagyok, még sose voltam beteg. Épp ezért nem is értem, hogy miért kell várni a dokira, miért csak egy ápolónő van itt. Azt hittem, egy magániskolában, ahol a szülők rengeteget fizetnek a gyerekük neveléséért, legalább egy nyolctagú orvos-csapat áll vigyázban a nap minden percében, nehogy komoly bajuk legyen a diákoknak, erre semmi. Itt fekszek már legalább tíz perce, ha nem számítjuk az eszméletlenül töltött időt, és még senki nem járt erre, hogy megnézze, mi van velem. Ez legalább egy kis bizakodásra ad okot, hogy valószínűleg nem értesítették anyámat. Még az hiányozna, hogy ő jöjjön ide… megint. Vajon ezúttal mit kapnék? Bár nem a saját hibámból kerültem ide, de mennyi az esélye, hogy foglalkozna ezzel? Csak az jutna el a tudatáig, hogy el kellett jönnie a munkahelyéről miattam, és mennyi gondot okozok neki.

Végre nyílik az ajtó. Egy negyven év körüli férfi jön be, nálam alig magasabb. Biccent a nővérnek, majd a sarokban álló fogasra akasztja a kabátját, ezzel egy időben pedig levesz onnan egy fehér köpenyt. Előpakol a táskájából, azután pedig odalép az ágyamhoz. Mielőtt megszólítana, a lapot tanulmányozza, amit még az ápolónő hagyott itt.

–Szóval… –kezdi még mindig a papírt bámulva. –Pánikrohamod volt, ha jól látom? Aztán elájultál, és most itt vagy… agyrázkódás gyanújával, igaz?

–Nem tudom, mondja meg maga –felelem nem túl kedvesen. Ha ez van a papíron, akkor biztos így van. Talán ha megvizsgálna, nem pedig kérdezgetne, akkor ő meg tudná mondani, hogy mi a helyzet velem.

Az orvos ideges felhorkan, de nem szól egy szót se. Elkezdi a vizsgálatot: lámpával belevilágít a szemembe, ami nem esik túl jól, de tudom, hogy szükséges. Közben a nővér is közelebb jön, megkérdezi a dokit, hogy miben segítsen, idehozzon-e valamit. Az csak nemet int a kezével.

–Állj fel! –szól nekem.

Összeszedem minden erőmet, és lassan felülök. Kicsit még szédülök, de nem vészes, így lerakom a lábaimat a földre. Imbolygok egy kicsit, ahogy felállok, de sikerül talpon maradnom. Tennem kell pár lépést, majd az orvos közli, hogy semmi bajom, és menjek órára.

–Ha semmi bajom, aki miért kerültem ide? –szegezem neki a kérdést.

–Azt nem tudom, de most már nincs semmi bajod, úgyhogy nem is fontos –megvonja a vállát, majd elkezdi összepakolnia cuccát. Köszönés nélkül megy el, de nem is vártam tőle mást. Ő aztán biztosan nem fogja megkapni az Év Orvosa címet…

–Hány óra van? –kérdezem az ápolónőt.

–Tíz perccel múlt dél. Szeretnél a délutáni testnevelésre felmentést?

–Igen, köszönöm.

–Tessék. Aztán vigyázz magadra –mosolyog rám, mikor átnyújtja a lapot.

Jobban érzem magam a tudattól, hogy itt is léteznek azért kedves emberek, kedves felnőttek, akikre lehet számítani. Nem az a fontos, hány éves vagy, mert néha mindenkinek szüksége van a tudatra, hogy valaki törődik vele, hogy nincs egyedül.

2. fejezet

Régen olyan jó volt minden. Egy cseppnyi tökéletesség, ami elviselhetővé tette az életemet. De most megint nincs semmi, csak gond hátán gond. 

Ahogy az igazgató irodájában ülök, elfog egy érzés… dejá vu. Az angolul folyó beszélgetésből mindent értek, és pár pillanat múlva beugrik, hogy mikor hallottam szinte pontosan ugyanezeket a szavakat. Két éve. Csak akkor nem anya, hanem apa ült mellettem, és nem Japánban, hanem otthon voltam. Plusz akkor volt még egy nagy előnyöm: elmondhattam, hogy azért verekedtem, mert egy lányt védtem, de most? Semmit se tudok felhozni a mentségemre. Csak hallgatom, hogy az igazgató mondja, és mondja, és mondja. A folyamatos lógást, a „rossz társaságot”, hogy milyen agresszív vagyok. És anya hisz neki. Úgy néz rám, hogy biztosan tudom, ebből még nagy bajom lesz. Szeretném a képükbe vágni, hogy nem csináltam semmi rosszat, és főleg nem vagyok erőszakos, csupán elegem lett abból, hogy olyat kérnek számon tőlünk, amit még nem tanultunk, de nem merek megszólalni. Ha a japántanárom ijesztő, akkor az igazgatóra nem létezik kifejezés. Szobájában katonás rend van, a sarokban pálcák sorakoznak (félő, hogy engem is egy olyannal tervez megnevelni), és éppen azt ecseteli anyámnak, hogy ő már sok nehéz esettel találkozott, ha szabad kezet kap, akkor belőlem is minta-diákot farag. Most, hogy van lehetőségem jobban megnézni magamnak, olyan 50 évesnek saccolnám, amire csak az őszülő hajából tudok következtetni, mert az arcán nyoma sincs ráncoknak. Mondjuk nem is tudom mitől lehetne ráncos, mikor sose látni rajta semmilyen reakciót: se egy mosoly, se egy grimasz, se egy felhúzott szemöldök. Semmi. Csak az a komor, egykedvű kifejezés. Ellenben anyám szájának a széle már egy ideje rángatózik, így tudom, hogy már várja, mikor léphetünk ki az irodából, és kezdhet el velem üvöltözni. 

–Köszönöm asszonyom, hogy be tudott fáradni –áll fel az igazgató 

–Én köszönöm, hogy kiemelt figyelmet fordít a fiamra –rázza meg anyám a felé nyújtott kezet, majd futólag rám pillant, mielőtt elköszönnénk, és kilépnénk a folyosóra. 

Minden olyan csendes. Egyedül anyám kopogó magassarkúját hallani, ahogy sietős léptekkel halad az ajtó felé. Kicsit lemaradva követem, a kosztümjének hátát bámulom. Nem akarok kilépni az épületből, mondhatni félek. Nem a kiabálástól, hanem attól, ami majd otthon, a lakás falai között fog történni. De könnyebb lesz-e akkor, ha húzom az időt? Délután még nem aggódtam a lógás miatt se, aztán kiderült, hogy ezzel csak annyit értem el, hogy anyámat még a kikérdezésem előtt értesítették. Azt hiszem akkor estem úgy igazán pánikba, mikor a tanárok rajtunk ütöttek ott a bokrok mögött, és engem nem a bandával együtt kísértek vissza az épületbe. Azóta minden egyre rosszabb. Most már alig tudok tisztán gondolkozni, a fülemben dobog a szívem, kezdődő pánikrohamhoz hasonló tüneteket produkálok. Igen, néha kicsit nagy a szám, de nem anyámmal szemben. Bármit, csak ne kelljen vele kettesben maradnom. Az ajtón kilépve csak egyvalami tart vissza attól, hogy elrohanjak: ha megteszem, a szökésterv ugrott, és lehet, hogy örökre itt ragadok.  

Engedelmesen szállok be a fekete Hondába, amit anyám sofőrje vezet. Igazából fogalmam sincs, hogy milyen cégnél dolgozik, hogy jár neki saját sofőr, de nem is szeretném tudni. Ugyanúgy a fizetéséről se kérdezem soha, viszont tisztában vagyok vele, hogy nem lehet kevés, mert az átlaggal ellentétben mi a toronyháznak nemcsak egy kis szobáját, hanem egy teljes emeletét birtokoljuk. Ahogy a ház felé tartunk a délutáni csúcsforgalomban, még az is eszembe jut, hogy anyám tarthat-e otthon pénzt, és hogy nem kellene-e ellopnom belőle valamennyit az utazáshoz. Azért mondjuk biztosan élve megnyúzna, de mire észrevenné, addigra én már messze fogok járni.  

Anyám idegesen dobol a kocsi ablakán, amiből tudom, hogy nem fogja megvárni, amíg kikeveredünk a dugóból. Percek kérdése, hogy elkezdjen kiabálni. 

–Nem hiszem el, ezt nem hiszem el. Ilyen nincs! –morogta mellőlem.  

Tévedtem, még annyi időre se volt szükség, hogy elveszítse a türelmét.  

–Mégis mit képzelsz magadról?! Gondolod, hogy azért írattalak be egy ilyen iskolába, hogy lógjál? Meg dühöngj az órákon? Ezt mégis hol tanultad? Ez is apád hibája! Hagyott így elkanászodni! –kiabálja egyre nagyobb hangerővel. A sofőr egyszer pillant hátra a tükörben, de az arca kifejezéstelen marad. –Ráadásul bűnözőkkel barátkozol?! Miért kellett pont őket megtalálnod? Miért nem inkább a tanulásra koncentrálsz?! Tavaly még nem volt veled ennyi gond! –mondja, miközben a kezeivel hadonászik. Próbálom összehúzni magam arra az esetre, ha meg találna ütni, de nem úgy tűnik, mintha erre készülne itt, ahol van szemtanú. –De ne legyél úgy oda magadtól, ne bizony! Majd az igazgató tesz róla, hogy ezentúl megkapd, amit kell! A tanáraidnak szól, és majd közös erővel visszaterelnek a normális útra. Nehogy azt hidd, hogy így viselkedhetsz!  

Folytatja tovább, én viszont arra figyelek fel, hogy már csak pár utca választ el minket a háztól, és a gondolataim elkalandoznak. Mennyire nem normális dolog, hogy itt vagyok majdnem tizennyolc évesen, és félek az anyámtól. Emlékszek rá, mikor Mel elmesélte, hogy Matt-et veri az apja, és a miatt került kórházba, de az egy más dolog. Egy apa azért erősebb, meg minden, de egy anya… Általában nem félelmetes, legalábbis nem annyira, hogy egy fiú beletörődjön a verésbe, viszont az esetemben eszembe se jutna elmenekülni vagy visszaütni, mert akkor még többet kapnék, még rosszabb lenne minden. És nem túlzok, ha azt állítom, hogy anyám tudna szólni másoknak is, hogy lássák el a bajom. Hisz nem jelent semmit az az apró tény, hogy a fia vagyok. Ha valaki nem teszi azt, amit mond, akkor vége.

Megérkezünk. Anya egy pillanatra abbahagyja a rikácsolást, hogy köszönetet mondjon a sofőrnek, majd szó szerint kirángat a kocsiból. Az emeletünkig viszonylag kulturált hangnemben magyaráz, hogy ne bámuljanak meg minket, de amint becsukja mögöttünk a bejárati ajtót, első dolga felpofozni. Egy pillanatra elvesztem az egyensúlyomat, amit kihasznál, és nekilök a falnak. A következő pofonoknál már hosszú műkörmét is az arcomba vájja, aminek következtében érzem, hogy kiserken a vérem, majd pár pillanat múlva látom, ahogy a vörös csepp lehull a fehér szőnyegre. Bár nem figyelek oda, hogy pontosan mit is vág a fejemhez, azt tudom, hogy most éppen azért üt, mert koszt csináltam. Nemsokára előkerül az öve is, amin hatalmas fém csat van, és azzal kezdi el verni a hátamat, az oldalamat, mindenemet, amit ér. Már nem érzek fájdalmat. Először még fájt, ellenkeztem, de annál többet kaptam. Idővel aztán rájöttem, hogy semmit se tudok jól csinálni, és úgyis meg leszek verve, szóval azóta próbálom csendben elviselni. A tehetetlenség bánt a legjobban.  

A kapucsengő ment meg. Biztosan a sofőr az, hazahozta az ikreket. Amíg anyám beengedi őket, én bevánszorgok a szobámba. Bár az ajtót nem tudom magamra zárni, de most az is elég, ha egyedül lehetek. Óvatosan lefekszek az ágyamra, és a plafont bámulom. Hatalmas szükségem lenne most valamire, ami eltereli a figyelmemet a sajgó testrészeimről, de sajnos a szobámban nincs semmi, csak a tankönyveim, néhány manga és a rajzcuccom, mert technikai eszközök hiányában újra elkezdtem rajzolni. Ezek közül most egyik sem jöhet szóba, zenére lenne szükségem. Valami hangosra, ami úgy dübörög, hogy majd’ beszakad a dobhártyám.  

Sajnos ma estére nekem csak a csend és a fájdalom jut.  

 

1. fejezet

Nem hiszem el, hogy ezt teszem. Miért, miért kellett ebbe belemennem? Egyáltalán hogy hihettem azt, hogy majd csak úgy, önzetlenül segítenek? Még a jóságos tündér-keresztanya se ingyen dolgozik, miért pont ők tennék?

A cél. Arra kell koncentrálnom, és minden rendben lesz. Menni fog ez. Csak a cél. Újra látni fogom Melt. Ez nevetségesen kis ár azért cserébe. Szóval gyerünk. Mély levegő, csapó egy, tessék.

Több mint két hónapja tart az iskola. Kazuki azt mondta, a terv megvan, bár nem árult el még semmit, csak annyit mondott, hogy legyen türelemmel, de azt ne várjam, hogy mindent elintéznek helyettem. Azért is állok most itt, az udvar hátsó részében, ahová egyébként sose merészkednék, és keresek egy lányt a szememmel. Azt mondták szükségünk lesz a segítségére. Talán egyszerűbb lenne, ha tudnám, mire kérjem meg, de most nincs időm ezen problémázni. A feladat, az feladat. El kell végezni, és kész.   

–Ayaka –ragadok meg egy lányt, akit hátulról csak a derékig érő fekete haja miatt ismerek meg. Ő gyanakodva néz rám, szerintem nem tudja hova tenni az arcomat, de nem hagyom megszólalni. –Nem láttad Mirandát? Itt van valamerre?  

–Nincs a héten. Elutaztak –mondja, majd kitépi a kezét a szorításomból, és visszafordul a beszélgetőpartnereihez.

Ezzel megvolnánk. Remélem Kazuki nem fogja azt hinni, hogy beijedtem, és csak kifogásokat gyártok. Egyébként hülye lennék nem megijedni Mirandától. Apja amerikai milliárdos, anyja szupermodell, ő maga pedig azt képzelni, hogy uralja az egész iskolát, legalábbis a lányokat, és bárkit képes lejáratni, aki nem szimpatikus neki. Hogy mi mást csinált még, azt bárki tudhatja, mert általában nyilvánosan alázza meg és készíti ki az embereket. Szerencsére eddig csak a messziről láttam, még nem futottam össze vele, talán mert egy évvel idősebb nálam, de így azt se tudhatom, hogy érdemes a próbálkoznom nála, vagy egyből meneküljek (mert én hiszek a szóbeszédnek vele kapcsolatban, elég ránézni).

Emori jön szembe velem, rögtön oda is intem magamhoz.

–Kazuki…

–Dolga van –szakít félbe Emori. –Gond van? Nem sikerült a dolog?

–Arról van szó, hogy… Megmondanád neki, hogy Miranda egy darabig nem jön suliba?

–Mi vagyok én, futár? –háborodik fel az alacsony fiú. Egész félelmetes. – Majd te megmondod neki. Ötödik szünet, a nagy fánál a pálya mögött. Kibírod addig? –kérdezi gúnyosan.

Mire válaszra nyitom a számat, már ott is hagyott. Olyan nehéz itt bárkivel is rendesen beszélni, mindenki rohan, vagy más dolga van. Ezt még nem sikerült megszoknom. Meg amúgy se nagyon mernek hozzám szólni az emberek, mert párszor láttak a bandával. Úgyhogy itt vagyok egyedül, és annyit se tudok, hogy meddig kell még kibírnom itt.

Amikor a csengő (inkább kolomp) megszólal, én már rég a teremben ülök, egy rakás diákkal együtt, akiket szinte alig ismerek. Más-más osztályokból jöttünk, különböző korúak vagyunk, annyi a közös bennünk, hogy nem vagyunk japánok, és többségünk nem önszántából jár erre az órára. Ez itt egy japán nyelvóra idegeknek. A hátam közepére se kívánom, de mikor év elején kiderült, hogy lesz ilyen lehetőség, anyám rögtön felírta a nevemet. Biztos elhatározta, hogy itt élem le az életemet, és szükségem lesz rá. Én meg, közeledve a tizennyolchoz, elkezdhetem tervezni, hogyan is vágjam a képébe, hogy engem nem fog irányítani. Felmerült bennem, hogy egyszerűbb lenne várni nyárig, aztán végre nagykorúan szépen búcsút inteni neki, de őt ismerve egész szünetre bezárna a házba, hogy ezt elkerülje. Nem kockáztatok.

–Kovacs san! –csap oda a pálcájával az idős tanárunk. Szürke haj, szürke szem, név, amit közülünk szerintem senki sem jegyezett meg, heves természetű, és most épp hozzám beszél japánul. Tágra nyílt szememből rájöhet, hogy nem értek semmit, mert fejbe vág, majd lerak egy lapot elém, és megy tovább. Dolgozat, remek. 

Azt hiszi rólunk, hogy nyelvzsenik vagyunk, vagy mi? Két hónap alatt a lehetetlen minden jelet megtanulni, szerintem még Áronnak se sikerülne, ebben a dolgozatban meg csupa olyan „firkát” látok, amit ezelőtt még soha. Ideges vagyok. A tanár miatt, az óra miatt, a dolgozat miatt, legfőképp meg azért, mert itt kell lennem. Egy kis időre teljesen elborul az agyam, és mindenféle grafiti-szerű mintát rajzolok a dolgozatra, köztük jópár nemzetközileg elismert csúnya szóval, de mindez nem számít, mert a végén szétszaggatom a papírt, és a földre szórom. Dühöngök egy sort, és még a teremből is kirohanok. Most lett elegem mindenből. A többiek, a tanárral együtt tátott szájjal bámulják a vadállatias kirohanásomat, meg se próbálnak visszafogni.

Az épület és a kerítés közötti sikátorban töltöm az órát, majd a következőt is, mire kellőképp sikerül lenyugodnom. Újra tudok normálisan lélegezni, gondolkozni, és felállni a fal mellől. Tudom, hogy nem tölthetem ott az egész napot, ezért először átmegyek a fához, ahol majd a fiúkkal találkozok, és csak utána fogok szembenézni a tetteim következményeivel. Remélem eltiltanak.     

Már tart a szünet, és miközben átvágok az emberek között, valaki a nevemet kiáltja. Forgatom a fejemet egy darabig, hogy rájöjjek, ki szólt, majd meglátok egy elsős-forma sötétbőrű srácot közeledni felém, aki valahonnan nagyon ismerősnek tűnik.

–Mark! –lihegi, mikor odaér. Vesz pár szapora lélegzetet, majd rám néz. Észreveszi, hogy fogalmam sincs, ki ő, ezért gyorsan magyarázkodni kezd. –Tudod, Jason vagyok… együtt járunk japánra! –Dereng már, így egy aprót bólintok, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy mi dolga lehet velem. –Én csak… –kezdi, majd szinte azonnal el is hallgat, mert Aito és Narahiko mennek el közvetlenül mellettünk. Elgondolkodok azon, hogy utánuk sietek, de mégis inkább maradok, mert egyre kíváncsibb vagyok, hogy mit akarhat a srác tőlem.  –Szóval… csak az érdekelne, hogy… izé… mióta vannak dühkitöréseid?

Felnevetek. Milyen abszurd felvetés.

–Fogalmam sincs, miről beszélsz –válaszolom széles mosollyal az arcomon, ami még a nevetésből maradt. –Semmi gondom a dühkezeléssel, szerintem összekeversz valaki mással.

–Figyelj, nem piszkálni akarlak vele, vagy ilyesmi, mert tudod nekem is volt ilyen gondom régebben –hadarja. –Csak előbb az órán eszembe jutott, hogy talán szükséged lehet egy másik módszerre, amivel lenyugtatod magad, és hogy én szívesen…

–Kösz, de nincs nekem semmi bajom –szakítom félbe, most már kevésbé jókedvűen. Nem értem mit erősködik. Én teljesen jól vagyok, egyetlen bajom, hogy minden, amit szeretek több ezer kilométerrel arrébb van. Abban meg úgyse tud segíteni, úgyhogy akár le is szállhatna rólam. Ezt persze nem így mondom meg neki, csak szimplán elköszönök, és már megyek is tovább. Ilyen hülyeséget kitalálni. Vajon a más is elkezdett kombinálni? Istenem, pedig csak elegem lett abból, hogy a tanár igazságtalan. Mit kell ezt ennyire felfújni? 

Ahogy közeledek az udvar végében álló nagy fához –ami egyébként japáncseresznye, de most természetesen nincsenek rajta olyan színpompás virágok, csak néhány elszíneződött levél– látom, hogy a csapat már ott van. Vajon rám várnak, vagy amúgy is itt lettek volna?

–Hé, mi volt a gond? –kezdi Kazuki köszönés nélkül.

Nem vagyok benne biztos, hogy a feladatomra, a japánórára (csodálkoznék, ha nem tudna róla) vagy a késésem okára kíváncsi, ezért a számomra legfontosabbat mondom.

–Nem tudtam beszélni Mirandával. Meg…

–Mi az? –néz rám összevont szemöldökkel, mikor nem folytatom a mondatot. A többiek csendben figyelnek.  

–Hát, jó lenne tudni, hogy miért beszéljek vele –felelem szemlesütve. –Meg hogy mi az egész terv, tudod, elég sok közöm van hozzá.   Nem akarom feldühíteni őket, de valahogy a tudtukra kellett adnom, hogy túl kevés információval szolgáltak eddig, és jó lenne tudni, hogy egyáltalán van-e esély rá, hogy megszöktetnek innen, és mivel azt állítják, hogy igen, mondjuk elmondhatnák, hogyan tervezik. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy kérés lenne.

–Mark… Egyre jobban kedvellek –mosolyog rám Kazuki, ami mindenkit meglep a bandából. A fiú szinte sose mutatja ki az érzelmeit, talán csak a dühét, és nem számítottak rá, hogy pont én leszek az, aki miatt megváltozik. –Tetszik, hogy nem félsz tőlem, sőt, megbízol bennem, és kész lettél volna úgy odamenni Mirandához, hogy azt se tudod, mit akarsz kérni tőle. És igen, igazad van, ideje, hogy beavassunk a dolgokba.  

Eközben a diákok elkezdenek bemenni az épületbe, amiből egyenesen következik, hogy lassan kezdődik a következő óra, de ez a társaságunkból senkit se zavar, csak még hátrébb húzódunk, egész közel a kerítéshez, ahol a bokrok eltakarnak minket, így a tanárok már nem láthatnak meg az ablakból. Ezzel persze nem azt akarom sugallni, hogy ha nagyon akarnának, akkor nem találnának meg minket, mert tényleg kevés olyan hely van, ahová elrejtőzhetünk, de mivel csak egy út vezet kifelé, úgyse tudnánk kisurranni a felnőttek mellett, szóval nem ússzuk meg, csak önként fogunk odasétálni a büntetésünkért.

A fiúk nekidőlnek a kerítésnek, várva, hogy Kazuki beszélni kezdjen. Nem hiszem, hogy bele fognak szólni abba, amit a vezetőjük mond, de ez nem jelenti azt, hogy eszükbe jutna órára menni. Néha elgondolkodok rajta, hogy vajon mi mindent tudhatnak, hogy vakon engedelmeskednek neki, és meg se próbálnak ellenszegülni. Még az is megfordul a fejemben, hogy milyen érzés lehet parancsolni, mi lenne, ha nekem is lennének ilyen embereim, barátaim… Képes lennék vajon rá? Vagy én nem vezetőnek születtem?

 –Szóval –Kazuki hangja visszaránt a valóságba. –November elején lesz egy kötelező tanulmányi kirándulás, többnapos, amitől a börtönőröd se tud távol tartani. Ott leszel, csak a többiekkel ellentétben te nem térsz vissza. A szervezésnek ezt a részét teljes egészében ránk bízhatod, nem lesz vele gond. Amihez viszont Mirandára lesz szükségünk az az a lépés, hogy minél hamarabb eltűnj az országból. Egész pontosan: az apjának hajói vannak, és az egyik ilyenre kellene feljuttatni a téged, valami konyhásfiúnak vagy hasonlónak. Az már biztos, hogy aznap indul az egyik ilyen hajó, mikor a kikötőben leszünk, de engedély nélkül nem jutsz fel a fedélzetre.  
–És miből gondolod, hogy segíteni fog? –vágok közbe.    

Válasz helyett Kazuki sejtelmesen elmosolyodik.