5. fejezet

Valami nincs rendben velem, ez egészen biztos. Mióta Japánban élek, sokkal több időm jut gondolkodásra, és megismertem annyira saját magamat, hogy tudjam, mi a helyzet. Sivár, érzelmektől mentes világomba zárkózva élek, Mel emléke az egyetlen, ami nem hagyja, hogy depresszióba zuhanjak. És most hirtelen annyi új hatás ért, amiket egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni, és valamiféle védekező mechanizmusok vették át az uralmat a testem felett. Ezt érzem. Tudom, hogy így van. 

Fokozatosan lelassul a légzésem, és kitisztul a látásom. Először csak a kezeket nézem a vállamon, majd Jason arcára emelem a tekintetem. Őszinte aggódással a szemében néz vissza rám, de nem szól semmit. Hagyja, hogy pár percig még mélyeket lélegezzek a csípős reggeli levegőből, mielőtt elengedné a vállam. Akkor sem szólal meg, mikor a fejemet rázva a gondolataimba mélyedek. Nem tudom eldönteni, hogy képes leszek-e uralkodni magamon, ha újra találkozok Mirandával. Nem szabadna hagynom, hogy megrémítsenek a saját érzéseim, de elhatározni valamit mindig könnyebb, mint megvalósítani.

Közben megszólal a csengő.

–Kösz, haver –mosolygok Jasonre halványan. –Nem érzem túl jól magam, elkísérnél a gyengélkedőre?

Mindketten tudjuk, hogy a késést csak így úszhatjuk meg büntetlenül.

–Persze, menjünk. Akarsz beszélni róla?

Eszembe jut egy korábbi beszélgetésünk, mikor az állítólagos dührohamaimmal kapcsolatban ajánlotta fel a segítségét. Lehet, hogy akkor még tagadásban éltem, és azért nem álltam szóba vele, de most sem tervezek megnyílni előtte. Az életem így is elég komplikált, nem kell, hogy őt is belerángassam. Szegény srác örüljön, hogy normális, már amennyire ezen a helyen az maradhat az ember.

–Megszédültem és elestem, te meg segítettél. Így történt, nem igaz? –nézek rá jelentőségteljesen.

Lesüti a szemét, és egy aprót bólint.

Az jut eszembe, hogy vajon megrémült-e tőlem, amiért ilyen barátságtalanul viselkedek vele. Fél-e tőlem is, ahogy fél a banda tagjaitól, vagy átlát az álcámon és sajnál? Ahogy ránézek, barna szemeiből süt, hogy érettebb, mint amilyennek kinéz, és tipikusan olyan embernek tűnik, aki megért másokat és segíteni szeretne. Fogalmam sincs, miket láthatott eddig, de nekem nincs rá szükségem. Túl késő, hogy barátokat szerezzek. Nemsokára úgyis magamra leszek utalva.

Az üres folyosón visszhangzik a tanárok kiabálása. Eléggé ijesztő, ezért inkább azt próbálom meg kitalálni, hogy mit is mondjak a nővérnek, hogy csak felmentést adjon, ne pedig igazolást az egész napra. Nem úsznám meg élve, ha hazaküldenének.

Jason kopog a gyengélkedő ajtaján, majd benyit. Az ápolónőt kivéve senki sincs itt ilyen korán, még az orvos se. Ahogy feláll az íróasztaltól, felismerem, ő volt az, aki pár napja azt a kenőcsöt adta a verésnyomokra, és olyan kedves volt velem. Már a látványa is megnyugtat.

–Jó reggelt, fiúk! Miben segíthetek?

–Nem érzem magam túl jól ma reggel –mondom, miközben próbálok minél nyomorultabbnak tűnni. Nem szokásom szenvedős arckifejezést felölteni, és amennyire tudom, az orvosok se nagyon veszik be, de ez a nővér ismer. Biztosan eszébe jut, hogy milyen gondjaim voltak, és meg fog érteni.

–A bejáratnál találtam rá, majdnem összeesett –szól közbe Jason.

–Eléggé… megszédültem –nyögöm ki.

A nővér pislogás nélkül mered rám. Mikor megszólal, tudom, hogy nyert ügyem van.

–Megint az anyukád…?

Nem válaszolok, csak a körmeimet piszkálgatom. Nem nézek fel, mert magamon érzem a tekintetüket.

–Van rá esély, hogy kihagyhassam a mai testnevelést?

–Persze –sóhajtja. –Máris megírom a felmentést az igazolásokkal együtt. Van bármi más, amit tehetek érted?   

–Köszönöm –veszem át a papírokat.

Ahogy ismét a folyosón állunk elmerengek azon, hogy mennyire jól játszottam a szerepem. Nem is annyira színészkedtem… inkább csak megmutattam azt a belső énemet, amit eddig még senkinek. És nem vagyok büszke rá. Sokkal egyszerűbb volt, amíg ezt magam elől is eltemettem. Hisz hogyan tudnám ezek után fenntartani az erős kőszikla látszatát? Ha üvöltve világgá kiáltom, hogy ver anyám, az nem fog segíteni! Nincs szükségem arra, hogy mások szánakozására!

Önkéntelenül is ökölbe szorítottam a kezem, és a papírzörgésre eszmélek csak fel. Sikeresen összegyűrtem az igazolást. Csessze meg, még ez is! Halkan szitkozódok, majd eldobom a papírokat.

–Össze vagyok zavarodva! –fakadok ki Jasonnek. –Az egész életem egy fenekestül felfordult másfél évvel ezelőtt, és nem volt semmi bajom! Túléltem, érted? Kitartottam! Erre fogalmam sincs, hogy most mi történik velem! Egyik pillanatban még minden rendben, aztán valami totál fura dolgot művelek! Azt sem tudom mit érzek vagy mit gondolok!

És elsírom magam. Azóta nem sírtam, hogy el kellett válnom Meltől. Sem a magány, sem a honvágy, sem a szenvedés nem tört meg, és most? Egy teljesen átlagos nap kikészített. 

–Hé, Mark, hé. Figyelj, nem tudom, mi van veled, de én itt vagyok, hallod? Megpróbálhatok segíteni, ha szeretnéd.

Mit látnak bennem az emberek? Mi készteti őket arra, hogy segíteni akarjanak nekem, miközben én nem tettem semmit értük, és valószínűleg soha nem is fogok? Kazukinak megnyíltam, meséltem a múltamról, de tényleg meghatotta, ennyi lenne az egész? A nővér sajnál az anyám miatt, ez egyértelmű, Mirandának meg bejövök. Azt hiszem. De mi a helyzet Jasonnel, ennyire jó ember lenne? Látott párszor, mikor a padlón voltam, és mi van akkor? Miért jutott eszébe, hogy odajön hozzám, hisz nem is ismerjük egymást. Vagy csak nekem tűnik képtelenségnek támogatni egy ismeretlent? Annyira nehéz néha, hogy a világ nem fekete-fehér. Hogy bármennyire is akarjuk, bizonyos dolgokat nem érthetünk meg.

Megpróbálom összeszedni magam. Letörlöm azt a pár eltévedt könnycseppet az arcomról, felszedem a papírokat a földről, és csak ezután fordulok Jasonhöz.

–Sajnálom, hogy mindezt rád zúdítottam. És köszönöm a támogatásod, sokat jelent. –Mielőtt válaszolhatna, még gyorsan hozzáteszem: –Mennem kell matekra. Majd összefutunk.

Otthagyom, mert nem tudom, mi mást mondhatnék neki. Annyira szabadon szárnyalnak most a gondolataim, hogy tényleg nem tudom eldönteni, mi lenne a legjobb és mit akarok. Tehát azt teszem, amit mindig: megpróbálok belefeledkezni a hétköznapi dolgokba.